Egyszer megértettem, hogy valójában nem szálltam ki a mókuskerékből.
Építettem magamnak egy újat.
Egy jobbat.
Olyat, amelyet én magam terveztem.
Jobb anyagokból. Szebb kilátással. Halkabb csapágyakkal.
És mindenekelőtt azzal a megnyugtató bizonyossággal, hogy bármikor elhagyhatom.
De nem hagyom el.
Beállítok. Javítok. Olyan apróságokat változtatok meg, amelyeket rajtam kívül senki sem venne észre.
Névtelen csavarokat tekergetek.
Egyre finomabban. Egyre pontosabban.
Az infinitezimális számításnak erre őszinte nyelve van.
Egy célhoz végtelenül közelíthetünk anélkül, hogy valaha elérnénk.
A határérték létezik. De mi magunk nem érjük el.
Mindig marad egy különbség. Egy maradék. Egy távolság aközött, ami van, és ami lehetne.
Régen ez zavart. Ma megnyugtat.
Mert azt jelenti, hogy nincs utolsó lépés.
Nincs olyan pont, ahol minden kész.
Nincs olyan pillanat, amikor azt mondhatnánk: megérkeztem.
Az élet nem egy hely. Hanem közelítés.
És talán éppen ezért folytatom.
Nem azért, hogy megérkezzek. Hanem hogy tovább közelítsek.
